Chris Chibnall Doctor Who-jában a váratlan csavarok felváltották a jó történetvezetést, Jodie Whittakert pedig határozott karakter nélkül hagyták.
Lesz még valaha is minden ugyanolyan a Doctor Who 12. évada után? Gyakorlatilag, míg az Időtlen Gyermek összekapcsolta a Doctor történetét, a regenerációt és a Time Lord kultúrát teljes egészében, valójában csak az alapvető kérdésekkel állítja szembe Jodie Whittaker korszakát Chris Chibnall vezetése alatt.
Chibnall kinevezését a Doctor Who élére óriási optimizmus fogadta. A Broadchurch-el befutott fergeteges út után, amely óriási érzelmi érettséget, a modern brit kultúra erőteljes megértését és a feszült, átfogó cselekmények egyensúlyba hozásának képességét igényelte a karaktervezérelt epizodikus történetmeséléssel, úgy tűnt, hogy tökéletes ellenszere Steven Moffat késői, kissé megfáradt éveinek. Ráadásul, a sorozatot az első női főszereplő megjelenésével egyidőben vette át, ami nagy örömmel fogadott változás volt a status quo-hoz képest.
Sajnos, a Jodie Whittaker bejelentése óta elkészült két évaddal és több mint három évvel később a Doctor Who közel sem olyan élettel teli, mint inkább gátolt. Soha nem volt még papíron nagyratörőbb, mégis folyamatosan úgy érezni, mintha a sorozat által felvetett témák iránti érdektelenség korlátozná. Ez nem az értékelésekről, a show feltűnő üzenetközvetítéséről szól, de még magának az Időtlen Gyermeknek a folytonosságot feltűnően átíró jellegéről sem. A történetmesélési problémák Whittaker Doctorával kapcsolatban sokkal mélyebbre hatóak, és leginkább azzal szembeállítva látszódnak, ami az új sorozatot olyan nagyszerűvé tette.
Hogyan mondj el egy Doctor Who történetet megfelelően? (Russel T. Davies és Stephen Moffat szerint)
2005-ös újraindulása óta a Doctor Who egész évadokon átívelő történetszálakat használt, amelyek az egyes részek hátterében bontakoztak ki, éles ellentétben a klasszikus sorozat négy, hat, nyolc vagy tíz részes történeteivel. Ahelyett, hogy egyetlen történetet látnánk hosszabb időszak alatt, a kalandokat 45 percbe csomagolták be (vagy 90 percbe, egy kétrészes kaland esetén, amit általában a tapasztaltabb íróknak vagy a showrunnernek tartottak fenn).
Christopher Eccleston korszaka alatt a történetszál a Bad Wolf kifejezés volt, amely kimondatlanul végigkísérte a Doctort és Rose Tylert az 1. évadban, és előkészítette az utat a sokkal leleményesebben felépített Torchwood előtt a 2. évadban (amelynek eredetét Viktória királynő történelmi kalandozásában ismerhettük meg) és a Mester visszatérése előtt a 3. évadban (“Nem vagy egyedül”, Mr Saxon és a Kaméleon áramkör). Amikor Moffat 2010-ben átvette az irányítást, kiegészítette Davies stílusát, megváltoztatta és módosította, hogy nagyobb és hatásosabb történteket mesélhessen el: a Doctor az 5. évad közepe felé figyelt fel a repedésre az időben, amelynek titka a Pandorica felfedezéséhez vezette, míg a 6. évadban River Song rejtélye került a középpontba, még azelőtt Matt Smith befejező különkiadás részei nagyszabású kérdéseket tettek fel az Idő Háborúval és a regenerációs korlátokkal kapcsolatban.
Davies és Moffat sikere a különböző megközelítésekben rejlett. Az előbbi esetében ez az a képessége volt, hogy az emberi lét legjavát vitte a sorozatba, például a Dalek, Cyberman, stb. fenyegetések közben feltörő érzelmeket. Az első rész nem a Doctorra összpontosított, hanem Rose-ra, és minden útitárs, még a leggyengébb is, hatalmasat fejlődött, ami a záróepizódokban kiválóan megtérült. Mi több, David Tennant történetének végső csavarja, miszerint “négyszer fog kopogni”, sem a Mesterre vonatkozott, hanem a jó öreg Wilf-re, aki az eltelt pár évben lassan előtérbe került. Moffat is szeretett a karakterekkel dolgozni, de az ő történetei inkább a Doctor-ra fókuszáltak, megkérdőjelezve a befolyását az útitársaira, ellenségeire és az univerzumra. Míg Matt Smith és Peter Capaldi korszakát kritika érte a kánon aprólékos részleteihez fűződő megszállottság miatt, igazság szerint Moffat legtöbbször a saját homokozójában játszott, már létező fogalmak felhasználásával és megcsavarásával, de csak azért, hogy a megerősítse a történetet.
Bár ezek a nagyívű ötletek sokat számítottak, mégsem a történetszálak találékonysága tette jól működővé a Doctor Who-t az előző showrunnerek korai éveiben. Még ha a legtöbb évad az évadzárók köré is épült, azért működtek ilyen jól, mert maga a felépítés folyamata is ötletes volt. A Doctor emberré változása a kaméleon áramkörrel és a zsebórával a “Human Nature” és a “The Family of Blood” című részekben lebilincselően egyedi volt, ám csak azután kapcsolták a szélesebb történethez, miután a kánonba tökéletesen beillesztették. Eközben, azok a részek, amelyek nem kapcsolódtak a szélesebb történethez – gondoljunk csak a “The Doctor Dances”, a “Blink” vagy a “Vincent and the Doctor” című részekre – önmagukban is sikeresek voltak. Nem számít, hogy egy epizód kapcsolódik-e a szélesebb történethez, csak az, hogy a történet elég erős-e egymagában.
Mindkét korszakban az írók kifogytak a lendületből és felmerültek problémák. A 4. évadra Davies kijátszotta a legtöbb kártyáját és végül megragadt Rose flörtjei és a méhek ismétlése mellett. Moffat pedig visszavonult, amikor bemutatta Clara-t, egy másik rejtélyes nőt, akinek a Doctor megszállottja lehet (a negyediket, a “The Girl in the Fireplace”, Amy és River Song után) mindennemű fejlődés nélkül. Peter Capaldi korszakát kicsavart túlvilági történetek, Missy és a Hibrid tarkították (egy több évadon át tartó küszködéssel együtt, hogy milyennek kellene lenni a Doctor új személyiségének), amelyek nem voltak sem olyan logikusak vagy hatásosak, mint a megelőzőek.
Még akkor is, ha rosszul alakult a sorozat, a Doctor Who epizódikus felépítése azt jelentette, hogy bármikor jöhettek jó epizódok, amelyek nem függtek a tekervényes nagyobb képtől. A “Heaven Sent” Capaldi gallifrey-i mérföldekkel legjobb epizódja volt, sőt valószínűleg a legerősebb az egész sorozatban, mindezt pedig egy fura holló-gyónás-korong-hibrid háromrészes záróepizód közepén érte el.
Sok változatosság van ebben a teóriában, de két showrunner, négy Doctor és tíz évad után, egyértelmű, hogy vezérlőelv volt. És Chibnall korszaka nagyon megsértette az alapvető szabályokat.
Mi a baj Chris Chibnall Doctor Who-jával?
A Doctor Who 11. évada 2018-ban egy kemény újraindítás volt a sorozat életében, a legnagyobb a 13 évvel azelőtti felélesztése óta. Új Doctor, három új útitárs (Bradley Walsh mint Graham, Tosin Cole mint Ryan és Mandip Gill mint Yaz), új működtetés, és újdonsült kinézet. A világ üde zöld volt, az agyonszerepeltetett gonosztevők hiányoztak, a domináns sorozatosítás a háttérbe szorult és a fókusz a “TARDIS család” kalandjain volt. Sajnos, míg Whittaker határozott volt és Graham emellett biztosította a meglepően erős érzelmi magot, a Rosa Parks-ot és India felosztását felvonultató részek őszintesége pedig frissítő kihívást jelentett, addig a sorozat küzdött valami erős és összetartó létrehozásával.
Bár gyakran hivatkoznak rá, a probléma nem az átfogó cselekmény hiánya volt. Valójában, ez csak egy probléma volt a sok közül. Eltekintve az Időtlen Gyermek rejtélyének megalapozásától a “The Ghost Monument” című részben (amely a 12. évad gerincét alkotta), a történetben a “TARDIS család” tagjai néznek szembe a saját életükben jelenlévő nehézségekkel és veszteségekkel. Az önálló epizódok a személyes történetekre koncentráltak. Ezért, amikor az évadnyitóban megismert gonosztevő, Tim Shaw visszatért a fináléban, minden szereplő számára – de főleg Graham számára, aki a Stenza miatt vesztette el a feleségét, Grace-t – ott volt a lehetőség, hogy szembeszálljon a problémák fizikai megtestesülésével. Az évad történetszála karakter-, nem pedig történetvezérelt volt.
Ezzel az volt a probléma, hogy a karakterfejlődés és történetmesélés elszakadt egymástól, részletekbe menően pedig a szereplők identitásának észrevehetetlensége és a különálló epizódok középszerűsége. Miközben olyan nagy elképzeléseket valósítottak meg, amelyek a Doctor Who tudományának bizonytalan részeibe hatoltak be, mint például az alternatív dimenziókból származó istenek vagy a magányos haldoklókat figyelő démonok, addig ezzel szemben soha nem mondtak el teljes történeteket, mindig gyorsan rátértek inkább arra, hogy mi ebből a fontos a modern világban és ezzel az üzenetet magát is aláásták.
Úgy tűnt, hogy a Doctor Who 12. évada kijavítja mindezeket. Az évadnyitó “Spyfall: Part One” bemutatta az új Mestert és a dolgok csak innen kezdtek el kibontakozni. az Időtlen Gyermek rejtély visszatért, Gallifrey megsemmisült (ismét), Jack Harkness kapitány visszatért, felbukkant a titokzatos Doctor Ruth, még több Időlord került képbe, a Magányos Cyberman jelentette fenyegetés és egy ír rendőr, Brandon körüli talány uralta az utolsó előtti epizódot. Ez elég alapanyag egy egész showrunner munkássághoz 10 részbe csomagolva. A 12. évad fináléja, a “The Timeless Children” viszont nem tudta megugrani a lécet. A fent felsoroltak felét figyelmen kívül hagyták, vagy a jelentőségüket kisebbítették (a Magányos Cyberment egy rossz viccel megölték, Ruth pedig egy lyuk maradt a cselekményben), míg a többit belesűrítették a Doctor Who kánonjának eddig példátlan átírásába.
Sokan tiltakoztak az ellen, hogy a Doctor lenne az Időlordok őse, hiszen legalább 15 regenerációja volt William Hartnell óta és ezen feltételezés velejárója, hogy az Időlordok valójában ismét kihalnak, de alapjában véve Chibnall egyik ötletével sincs semmi gond. Ahol elrontotta az az, hogy egyiket sem tudta önmagában izgalmassá tenni. Az Időtlen Gyermek rejtélye, ami körül minden kering, egy alapszintű probléma volt, nem volt semmilyen nyom vagy árnyalat a hype felépüléséhez: csak azért volt érdekes, mert a készítők fontosnak tüntették fel. A nézőknek azt mondták, hogy figyeljenek mindenre a 12. évad záróepizódjában, mert néhány epizóddal előtte fontosságot tulajdonítottak egy-egy dolognak, de amikor eljött a leleplezés ideje, akkor azt szemtől-szemtől a nézők képébe tolták, a Doctor pedig csak az oldalvonalról figyelt.
Amit Chibnall tett az az volt, hogy Moffat és Davies modern Doctor Who modelljét is meg akarta valósítani párhuzamosan, de mindkettőt összecsapta. Az emberi dráma az útitársak között valahol a gyenge és nemlétező közötti mezsgyén mozgott – a 12. évad elemzése nem említi Ryan-t, Yaz-t vagy Graham-et – kevés lehetőséget kihasználva a Yaz és Graham közötti bensőséges kapcsolatból. De a nagyobb képhez köthető kánon megváltoztatása egy csavarral annyira csábító volt, hogy nem volt idő felépíteni vagy elmagyarázni. Pontosabban, nehéz attól az érzéstől szabadulni, hogy minden, ami az Időtlen Gyermekkel történt, csupán azért volt, hogy elmagyarázzon egy ellentmondást a történetben, a nyolc előző Doctort a “Brain of Morbius” című részből (egy epizód, ami akkor került adásba, amikor a nagy Doctor Who rajongó Chibnall nyolc éves volt.)
Az első kérdés minden showrunner számára: Doctor Who?
Ez az első kérdés, nyilvánvalóan elrejtve, és ezzel minden showrunnernek meg kell birkóznia. Ki a Doctor? Ez trükkösebb kérdés, mint aminek látszik. Sok dolog van, amit megváltoztathatatlan szabálynak tekintenek az eredeti sorozatból (rengeteg következetlenség, amiknek feszegetésével Moffat rengeteg időt töltött). Általánosan elfogadott, hogy egy renegát Időlord, aki ellopta a TARDIS-t – ami egy 1960-as évekbeli rendőrségi telefonfülkének álcázva maradt az elromlott Kaméleon áramkör miatt – és, aki túlzottan törődik az emberi fajjal, de minden minden regenerációja más és más.
Mindegyikük egy másik személyiséget hoz magával, gyakran az előzővel ellentétest. Különösen az újjáéledés időszakában volt egy nagyobb cél vagy ötlet, amit feltártak a nézők előtt. Cristopher Eccleston egy megkínzott háborús veterán volt, aki még mindig az Időháborúból és a War Doctor-nak tulajdonított bűnökből épült fel. Tennant is viselte ennek a tehernek egy részét, de Davies kevesebb haragot és több szomorúságot csempészett a szerepbe, egy szomorú, ugyanakkor kedélyes karaktert létrehozva: ennek a korszaknak a Doctora egy hős volt a maga démonaival, aki küzdött azért, hogy mindenkit megmentsen, de amikor nyomás alá került, mindent elpusztított. Amikor Moffat átvette az irányítást, új sebességbe kapcsolt, hogy a Doctort egy élő legendaként mutassa be, a sorozatot tündérmeseszerűvé varázsolva a fiatalos megjelenésű, de éltes gondolkodású Matt Smith-el. Egy botlás kapcsolhatunk Capaldihoz, akinek a bemutatkozó évada a karakter meghatározása köré épült, de ez nem nagyon sikerült (nem segített, hogy a szántszándékkal elvont Clara-t kellett volna túlszárnyalnia), viszont az ötlete minden előző kérdést és dolgot felülmúlt: jó-e a Doctor?
Ki Jodie Whittaker Doctor-a? A személyisége és a kapcsolatai változatosak, a temperamentuma pedig szétszórt, ami nem tudni, hogy egy kulcsfontosságú vonása vagy a gyenge írás következménye. És amit Chibnall be akar mutatni az ugyanolyan elvont. Az Időtlen Gyermek Ádámmá, Mózessé és egyben Jézussá változtatja a Doctort, de ez csak egy tekergőző háttértörténet kevés hatással a jelenre. Igen, ennek itt volt az ideje, de két évad már eltelt és nincs célja a jelenleg futó Doctor Who-nak. Egy merész nemváltással kezdődött, de ez – és a főként véletlenszerű helyváltoztatás Londonból Sheffieldbe – tűnik a felfedezés határának; nem kaptunk teljes képet a váltás következményeiről, sem eléget belőle, hogy túllépjünk rajta.
Vita folyik arról, hogy amit Chibnall tett az visszaváltoztatta a sorozat címét egy igazi kérdéssé. A “Doctor Who?” kérdés újra friss, mert így valóságos a talány arról, hogy ki valójában a névadó utazó – összehasonlítva a bonyolult Moffat korszakkal, amikor a kérdést a cselekmény előmozdítására használták, és a válasz kevésbé volt fontos, mint amit a nézők már tudtak. De ez csupán egy felületes olvasmány a karakterről és a sorozatról, és nem kapcsolódik Jodie Whittaker teljesítményéhez.
Végül, a dolgok meghatározatlanok maradtak. Chibnall nemcsak hátrébb lépett a Doctor Who egyezménytől, hogy elődeihez képest nagyobb mértékben tudja a kánont előnyben részesíteni a történettel szemben, de nem tudta megérteni a szereplők különböző nézőpontjait sem. Képes volt egy 43 évvel ezelőtti ellentmondást feloldani, ami a rajongói közösség nagy része számára jelentéktelen volt, de vajon megérte-e?
Ez a cikk egy fordítás. A forrást ide kattintva nézheted meg.
Oszd meg másokkal is!