A Doctor Who stábja újabb apró meglepetéssel kényezteti a rajongókat! Ezúttal a Kerblam! – ot és Chibnall mellett társszerzőként a Praxeust is jegyző Pete McTighe tollából olvashatunk egy kedves és megható kis történetet.
Pete McTighe: A lejátszáshoz nyomja meg a gombot
A Doktor magányos volt. Az esetek többségében el tudta terelni a figyemét egy bolygó megmentésével, egy háború elkerülésével vagy hibernálódó Krynoid-palántákkal, de nem ma. A mai nap más volt.
Ma a TARDIS irányítótermének lépcsőin ült, az utolsó vaníliakrémes kekszet majszolgatva, miközben a világító kristály emelkedését – süllyedését figyelte.
Fel és le.
Fel és le.
Míg időgép-űrhajója Artron Újratöltés II-es Módban volt, a Doctor senkit sem engedhetett fel a fedélzetre, különösen embereket nem – az artronhullámok teljesen összegubancolhatták a DNS-üket. Bűntudattal gondolt vissza arra, mikor David Bowie bal szemének pupillája permanensen kitágult emiatt.
A Doctor, miközben az utolsó falat kekszet ízlelgette, felsóhajtott. A háttérben agya még mindig szédítő sebességgel pörgött, mint mikor az univerzum legnagyobb és legjobb merevlemezén biztonsági mentést hajtanak végre, de mindezt csak távolról, tompán érzékelte. Ha a duzzogást érzelemnek lehet nevezni, akkor ő most pontosan így érzett.
A TARDIS felsípolt. Barátságos, ám szokatlan hangocska volt, amilyet korábban még nem hallott tőle. Mintha csak tudta volna, hogy mire gondol a gazdája (hát persze, hogy tudta titokban). A Doctor kíváncsian talpra kászálódott. Válaszul egy kisebb gőzpamacs szisszent elő az irányítópultból, és a párafüggönyre kivetítve a következő szavak jelentek meg régi gallifrey-i írással:
“Önnek 1 olvasatlan üzenete van.”
– Miféle üzenet?– bukott ki a Doctorból hangosan a kérdés. – Mióta szoktam én üzeneteket kapni?
Évezredek óta, jelezte a a TARDIS durcás berregéssel és sípolással.
– Nocsak, milyen beszédes hangulatban vagy! Hol voltál a múlt szeptemberben, mikor kifogytam a mondanivalóból?
A TARDIS most mintha azt akarta volna mondani: Olvasd már el végre azt az üzenetet!
A Doctor megnyomott egy gombot a konzolon, majd megpördült, mikor életre kelt a hologram. Ahogy az előtte megjelenő arcba nézett, elárasztották az érzelmek.
Egy tinédzserkora közepe felé járó lányt látott, kócos ébenfekete hajjal, huncutul csillogó szemekkel, csíkos pólóban. A Doctort burokként beborító rossz hangulat tojáshéjként repedt fel.
– Üdv, Nagyapa. – mondta a hologram.
Torkán akadt a szó.
– Heló, Susan. – bökte ki végül. Egyértelmű volt, hogy még unokája kamaszkorában készült a felvétel; mikor még együtt utaztak, egy sokkal régebbi életben…
Egy pillanatra szakadozottá vált a kép, miközben Susan tovább beszélt.
– Beépítettem egy üzenetrögzítőt és –visszajátszót a TARDIS adatmoduljába, ínségesebb időkre, mikor egy kis vidámságra lenne szükséged. Pontosan tudom, milyen vagy, ha elunod vagy magányosnak érzed magad.
– Milyen vagyok?! – kérdezett vissza mérgesen a Doctor, védekező üzemmódba váltva.
– Morózus. – felelte Susan.
A Doctor megmarkolta a nadrágtartóit, és elhúzta a száját.
– Tudom, hogy semmi sem tart örökké – folytatta Susan – , és egyszer majd el kell búcsúznunk egymástól. De mikor eljön ez a pillanat, szeretnék itt hagyni neked néhány emléket az együtt töltött időkről.
A Doctor szeme elködösült, és gombócot érzett a torkában.
– Nem csak magamról, hanem az eljövendő barátaidról, az elkövetkezendő időkről és helyekről is. Felvevő módba állítottam a TARDIS, és telepatikusan bekötöttem az adatkinyerődbe. Szóval ha unatkozol, vagy egyedül érzed magad, netalán szomorú vagy, elég csak megnyitnod az adatbázist, és előhívni valamelyik kedvenc emlékedet. A felvevő nem áll le, amíg utasítást nem adsz rá. A kalandjaid és történeteid nem vesznek el. Mindig itt várnak majd rád, mint valami archívumban. Élnek. Mindörökké.
A Doctor döbbenten figyelte a képernyőn megjelenő szöveget. Régi kalandjai, egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő listába szedve.
– A régebbiek között akadhat néhány hiányos. Kérlek, ne neheztelj emiatt. Tudod, milyen a TARDIS, ha új rendszerek integrációjáról van szó.
A TARDIS egyet nem értőn zúgott fel.
– Most viszont mennem kell, különben elkésem az iskolából. Remélem, egy nap megtalálod majd ezt. Akkor, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Susan még utoljára elmosolyodott, majd a kép villódzott egyet, és köddé vált. A Doctor még hosszan bámulta üresen maradt helyét. Másodpercekig, legalább. Majd akcióba lendült, végiggörgetve a listán. Fogalma sem volt, hol is kezdje. “Válság a Poosh bolygón”, “A Dalekok eredete”1, “A postások támadása”, “Időostor“2, “I.E. 100 000, avagy Egy földönkívüli gyermek3, avagy A kőkorszaki sztori”.
“Az intelligens címkézőrendszer kissé szeszélyes.” – gondolta a Doctor. Ujjai bizonytalanul lebegtek az indítógomb fölött. Végül kiválasztott valamit, és megnyomta a lejátszás gombot.
A TARDIS vezérlőpultja pittyegett. Siker! A vaníliáskeksz-adagoló újratöltve! A Doctor mohón kikapott egyet, és kényelembe helyezkedve nézte a képernyőn feltűnő homályos felvételeket.
Rágcsálás közben úgy döntött, hogy majd később ráír Grahamre, Ryanre és Yazra FaceTime-on, de egyelőre inkább kiélvezi Susan ajándékát: a történetek kimeríthetetlen tárát, a kedves emlékek és régi barátok vigasztaló közelségét.
Az emlékeztetőt, hogy soha, de soha nem volt egyedül.
1Genesis of the Daleks
2Timelash
3100,000 BC or An Unearthly Child
Eredeti szöveg: https://www.bbc.co.uk/blogs/doctorwho/entries/0f866ddb-21fd-47e0-80c2-0f7da6ac64a8
Oszd meg másokkal is!