Chris Chibnallék úgy döntöttek, hogy ha már a világ nagyobbik része szobafogságban senyved, időről-időre megörvendeztetik majd a rajongókat a BBC hivatalos blogján közzétett extra tartalmakkal. A sorozat első darabja a 13. Doctor életének unalmasnak egyáltalán nem nevezhető első perceibe enged betekintést. Fogadjátok szeretettel!
Chris Chibnall: Amire a Doktor zuhanás közben gondolt
Fázott.
A Doctor fázott.
A szakadozott öltözék nem sokat segített a helyzeten. Fázott, és valaki más rongyos ruháit viselte.
Némileg bosszantotta, hogy a rongyok nem rendelkeztek beépített ejtőernyővel. Talán valami tervezési hiba.
“Várjunk csak…– gondolta – Minek is kell nekem ejtőernyő?” Oh, hát persze! Eszébe jutott.
Zuhant.
A levegő zúgva száguldott el a fülei mellett. Helyesebben: ő száguldott a levegőben, a hideg éjszakai égbolton át.
És pezsgett.
A maradék regenerációs energia-részecskék szikraként pattogtak róla.
A folyamat… folyamatban volt. Az újdonsága még születőben.
A Doktor felnézett zuhanás közben. “Te jó ég!” – gondolta.
Fölötte a TARDIS épp felrobbant.
“Ez nem sokat segít.” – gondolta.
Nem, egy pillanat, nem csak felrobbant, hanem elkezdett dematerializálódni. “Dematerobban.”- gondolta a Doctor. “Nincs is ilyen szó.” – pirított rá a Doctor. “Rendben. – felelte a Doctor – Még csak pár perce vagyok itt, örülj, hogy egyáltalán találok szavakat!” – “Abbahagynátok végre?” – szólt közbe a Doctor. “Csak ha befejezed az osztozkodást. – vágott vissza a Doctor – Ugyanaz az agy vagyunk. Ne zavarj össze! “
Miközben a kék fülke eltűnt, a csillagos kék égen kívül nem hagyva mást a Doctor bámuló szemei előtt, a Doctor azon tűnődött, látja-e még valaha. “Nincs idő az önsajnálatra. – figyelmeztette magát. – Túl sok minden történik egyszerre!”
“Igen.” – gondolta. Sok minden történt egyszerre. Egy nagy, sötét és fájdalmas földtömeg közeledett felé szédítő sebességgel, miközben testében a sejtek továbbra is lángoltak, alakultak és újrarendeződtek.
“Nos – gondolta a Doctor -, ez aztán a kalamajka!”
Frissen elkészült agyán már háromezer-hét gondolat cikázott át néhány másodperc alatt. Tudta, mert megszámolta őket, bár a számolás tényére csak azután ébredt rá, hogy befejezte, és most azon elmélkedett, hogy ezzel háromezer-nyolcra növekedett-e vajon a gondolatok száma. Ekkor döbbent rá, hogy a földetérés még egy másodperccel közelebb van, és most már talán ideje lenne tervet készíteni.
Látta a talajt, és kiszámította zuhanó teste sebességét. “Uhh, ez fájni fog” – gondolta. Még akkor is, ha puhára érkezik, márpedig valószínűleg nem fog. Keresztbe tett ujjakkal szurkolt és remélte, hogy egy szabadtéri trambulingyárban fog landolni.
Mint azon a bolygón, jaj, hogy is hívják, a Fintleborxtugon! “Érdekesség a Fintleborxtuggal kapcsolatban – magyarázta magának – , hogy a lény, aki elnevezte, a névadás pillanatában éppen egy rókázást megelőző csuklás közepén tartott. Sosem derült ki, hogy ez tényleg a név volt-e, vagy csak a csuklás hangja.”
“Ezt nekem nem kell mondanod! – mordult nyűgösen magára a Doctor – Tudom! Tisztában vagyok vele, hogy a Fintleborxtug felszíne olyan puha és rugalmas, mint egy trambulin, mert egyszer ugráltam ott egy kiadósat a hegyek és a lila ég között. Pont előtte vágtam be egy fagyikelyhet. Hiba volt. Koncentrálnál végre?!”
Összpontosított. Megállapította, hogy még mindig zuhan. Kiábrándító, de nem túl meglepő, tekintetbe véve, hogy a körülményekben a legutóbbi ellenőrzés óta nem történt változás.
Eltűnődött, hogy vajon hol lehet, melyik égbolton zuhan épp, miféle felszín felé tart. Kinyújtotta a nyelvét. Megcsapta a levegő. Csiklandós érzés volt. Ah. Ennek határozottan Föld-íze van. Észak-Európa. Egyesült Királyság. Füst, gázolaj, fű, a gyorsan közelítő aszfalt, sok nedvesség és némi arrogancia. Valószínűleg Dél-Yorkshire.
Ismét lepillantott. Sínek. Álló vonat. Megpróbálta beazonosítani a mellette álló egyenruhást, hogy pontosan tudja, hol is van, de messze is volt, sötét is volt, és a regeneráció már megint nem hozta meg a rég vágyott szupererős, éjjellátós röntgenszemet. “Hát jó, talán majd legközelebb.”
A vonat makacsul közeledett. Vagy ott, vagy a síneken fog landolni, ez már biztos. Számba vette a meglehetősen korlátozott lehetőségeket. A sínek fájnának. Kavicsokkal teli száj és két masszív fémoszlop az új teste teljes hosszán… Au. A vonat jobb ötlet – a tető, ha átszakítja leérkezéskor, egy kissé tompítja majd az esést. (Bár az áttörés valószínűleg nagyon is fájni fog.)
A sérüléseket kis szerencsével majd rendbe hozza a még mindig pezsgő regenerációs energia. Mint amikor keresztülzuhant a Naismith-kúria tetején, vagy mikor visszanövesztette a Sycorax által lecsapott kezét…
A tető most már nagyon közel volt. Csapkodott néhányat a karjaival, hogy a becsapódás íve biztosan tökéletes legyen. Ekkor látta meg, hogy a vonaton minden lámpa kialudt. Valami nem stimmelt. Márpedig ha valami nem stimmel, azt az ő dolga helyretenni!
“Csak feltételezed, hogy túl fogod élni az esést.” – jegyezte meg. “No, ne légy borúlátó! – rótta meg magát – Minden a legnagyobb rendben lesz. A helyzet jelenleg nem ideális, de azért kihúzom valahogy… Talán.”
“Érdekes. – tűnődött – Úgy látszik, optimista vagyok; és lelkes is! És mi ez a furcsa melegség a gyomrom tájékán? Áh, kedvesség. Remek!”
“Ez aztán jó móka lesz!” – gondolta a Doctor, miközben átszakadt alatta a vonat teteje, Sheffield határában, valahol Grindleford könyékén.
A padlóra zuhanva érezte, ahogy a maradék regenerációs energia-molekulák munkához látnak, meggyógyítva mindent, ami felszakadt, fájt, összezúzódott és eltört – sínen volt a megújulás, a szó minden értelmében. Ez aztán egy érdekes éjszaka lesz!
A Doctor talpra ugrott, adott egy kiadós áramütést egy lénynek, amiről azt sem tudta, micsoda, és máris szert tett néhány új barátra.
Ez egy fordítás. A forráshoz kattints ide.
