A Time Lord Victorious folyamatos promójának köszönhetően csurran-cseppen néhány rövid történetrészlet vagy kedvcsináló az újabb és újabb megjelenő tartalmakhoz, ebből hoztunk nektek most kettőt, mindkettőt a jópár Doctor Who- regényt jegyző James Gosstól.
Az első részlet a Hero Collectors által piacra dobott új Dalek Császár és Dalek Drón figurák mellé kiadott történetből való, melynek címe Az utolsó üzenet (The last message). Az eredeti cikket ITT találjátok.
Az utolsó üzenet
Én…vagyok…az…utolsó.
Ez a négy szó visszhangzott Skaro szívében, a Dalek Császár kamrájában. A Császár aranyszín burkolatának védelméből tekintett fel a sima fémfalra kivetített szignálra. Általában nem hallotta a Drónok szavait, nemhogy ekkora figyelmet fordított volna rájuk, ám ez az üzenet évezredeken át utazott, keresztül a téren és időn, hogy végül elérje a Skarót.
Az összeroncsolódott Dalek Drón, bár burkolata széttöredezett, fényei pislákoltak, és már félig beágyazódott a sziklába, még mindig beszélt:
Túl… élek… Javítást… eszközlök.
“Ez teljesen érthető.” – gondolta a Császár. A kötelességtudó Drónokat erre programozták, ez volt a dolguk. Nem álltak meg. Engedelmeskedtek.
Erőssé válok. – hallotta a Császár a drón hangjának halk, ám elszánt recsegését. – A szükséges időmennyiség nem releváns.
A Császár a bejövő adatfolyamra pillantott, hogy megbecsülje az üzenet korát, gyorsan kiszámítva, hány évezredet tölthetett a drón a sziklába kapaszkodva, hogy elküldhesse ezt az alacsony frekvenciás jelet. A Császár a másodperc törtrésze alatt összevetette a drón életjeleit számtalan más hasonó helyzetbe került Dalekéval, és egy pillanatra lenyűgözte a Dalek élniakarás eme példája. A Császár számításai szerint ugyanis a szerencsétlen párának már háromezer évvel azelőtt el kellett volna pusztulnia, hogy az üzenetet elküldhette volna.
Még… van… idő…
A második szösszenet ahhoz a történethez kötődik, amely az egész lavinát elindította:
De innen inkább adjuk át a szót valakinek, aki mindezt a saját “szemével” is láthatta! (Az eredetit pedig IDE kattintva olvashatjátok el.)
A TARDIS véleménye a Diadalmas Időúrról
Vworp!
Zuhanok, át az időn. Vagyis inkább az idő zuhog keresztül rajtam.
Sok Doctorral utaztam már együtt, és még sokkal is fogok. Ők is változtatják a külsejüket, akárcsak én, hogy sose illeszkedjen a környezetbe; és bár az ablakok néha kicsit félresikerülnek, a látványuk mindig vigasztaló, otthonos érzést nyújt.
A Doctor. A TARDIS. Megtanultunk együtt utazni.
Ez a mostani – amelyik csupa Allons-y és nagyon tud sajnálkozni az esőben – azt hiszi, végre rájött, hogyan kell irányítani engem. Azt képzeli, oda viszem, ahová ő akarja, de… Elárulok egy titkot, jó? Oda viszem, ahol épp lennie kell, ami persze néha egybeesik azzal, ahová menni akart. De nem mindig.
Például ott van London, 1965-ben. Egy pillanat alatt ott lehettem volna, már ha szépen megkért volna rá. Ha nem a szórakozáson járt volna az esze. Ha nem épp azt tanulta volna, kinek kellene lennie ahelyett, aki lenni akart. Tessék, adott az öregember, aki megszökött az övéitől, azzal a szándékkal, hogy örökké vándoroljon és sose avatkozzon semmibe. Erre az a két tanár többet tanított meg neki önmagáról, mint amit az örökkévalóságot magányosan járva tanult volna ezer év alatt!
Mindegyik Doctor szereti azt hinni, hogy ők alakították saját magukat, de én is besegítettem néhány gondosan megtervezett “véletlen” eltévedéssel: Shoreditch helyett a Skaro, Gallifrey helyett Aberdeen. A Heathrow mindig várhat, Tegan Jovanka!
No, és ez a Doctor? Fél a haláltól. Érzi a közeledtét, és meg akarja leckéztetni. Én minden egyes lélegzetben az örökkévalóságot érzem, de ő a pillanat foglya. Megmenti Adelaide Brooke-ot a biztos haláltól, és mihelyt a nő kilép a hóra a Davies Streeten, megszületik egy paradoxon. Azt mondja, ő a Diadalmas Időúr, de az univerzum nem kér ebből. Egy jottányit sem.
Adelaide minden lépte nyomán paradoxon jön létre; a lábnyomok a hóban egy Időhasadékká szélesednek. De már látom! Kész a terv. Most már tudom, hogy hová viszem; hogy mit kezdek ezzel az Időhasadékkal.
Látom, ahogy a Hasadék egyre nő. Látom, ahogy egy idegen faj néhány évszázaddal visszább addig tágítja egy időmegszakítóval, míg minden megszűnik létezni. De az odébb van, én pedig a mostban kihasználhatom ezt!
Tehát amikor Adelaide már halott, és ő saját sorsának képeitől lesújtottan betántorog az ajtón, elviszem a múltjába. Minden Időúr múltjába.
Sok-sok évvel ezelőtt, vagyis most, Rassilon tilalom alá helyezte a Sötét Idők meglátogatását. Időzárral zárta el az Időurak elől (mert Rasillon képtelen volt megállni, hogy egy mondatba minél többször bele ne tegye az “idő” szót).
Ha bármelyikük odamenne, az túlságosan nagy károkat okozhat. De a Sötét Idők az, ahol ennek a Doctornak most lennie kell. Lezáratlan ügyei vannak ott, amelyek most még el sem kezdődtek.
El kell követnie egy hibát. Egy óriási hibát. Meg fogja változtatni a jövőt, és kell valaki, aki megmondja neki, hogy ez nem helyes.
Tehát szüksége lesz más Doctorokra, ami meglehetősen egyszerű. Ne feledjétek, én mindig egyhelyben maradok, csak az univerzumot forgatom magam körül!
Az előző (a bőrdzsekijével és a fáradt mosolyával – jaj, úgy hiányzik!)… az előzőt maga alá temette a Halál ellen vívott háború veresége. Tehát mi lenne, ha most győzne? Megoldható. Már el is intéztem. Elintézem egy minutumon belül.
Menjünk egy kicsit visszább… á, igen, az utolsó gondtalan Doctor! Az utolsó, aki félelem nélkül tekint a múltjára. A frakkja, a mosolya… Fogalma sincsen, mi leselkedik rá a következő sarkon. Most éppen egy csapdába sétál be. Már érzi a változást az időben: világok, ahol a történelem átugrott pár lépést, városok ott, ahol pusztaságnak kellene lennie, fegyverek ott, ahol béke honolt. Köt majd egy rettenetes szövetséget a Dalekokkal. Nem kell olyannak lenned, mint én, hogy tudd, hová vezet ez. De ők azt akarják majd, hogy elvigye őket a Sötét Időkbe, és én megteszem. Mert ott kell lenniük.
(Egy pillanat…. Elnézést! Kissé elterelődött a figyelmem. Egy ood zuhant át az időörvényen. Egy pillantásból felmértem, hogy hasznos lehet, szóval pöcköltem rajta egy kicsit. Szakértője a halálnak, úgyhogy legalább egy Doctornak biztosan tud majd segíteni a Sötét Időkben. Ugyan, szóra sem érdemes! Egyáltalán nem nagy fáradság!)
Nomármost, ha kicsit visszább tekintek, ott van az a Doctor, aki az örökkévalósággal és a pulóverekkel vívott rettentő sakkjátszmát. Azt hitte, ő az egyetlen ilyen, miközben az idő egyik végéből a másikba ugrált két lépés között. Bárcsak látna most! (Én látom őt. Mindig.) Vajon büszke lenne rám? Vagy dühös? Vagy azt állítaná, hogy az egész az ő terve volt? Igen, ez olyan nagyon ő!
Tehát összehozok három Doctort, hogy tanuljanak egymástól. Átrántom őket az Időhasadékon a Sötét Időkbe. Jó nagy gubancnak tűnik, mi? Hát, addig nem is mehetnek haza, míg ki nem bogozták!
Mindeközben Adelaide Brooke még mindig hazafelé tart a hóban, minden lépésével tovább tágítva a szakadékot. Megáll az ajtóban, visszafordul, és a Doctorra néz. Látom, ahogy a házba lép. Vissza a történelembe. Ismerem ezt a nézést. Magam is sokszor viseltem csataterekről és pusztaságokról távozóban. Azt hiszi, egyedül teszi meg az utolsó lépést, de az idő vele van.
Ahogy eltávozik, már tudom, mit teszek. Tudom, hol kell lennem. A Doctor néhány másodperc múlva felém fordul majd, szomorúan, dühösen és rémülten, és belép az ajtón. Vigaszt keres. Mert tőlem mindig megkapja. Kivéve most. Mert most nem arra van szüksége, hanem…
Vworp!
Oszd meg másokkal is!