Kissé hatásvadász címmel felruházott cikkemben pár gondolatot szeretnék megosztani egy az utóbbi években megfigyelhető tendenciáról: mióta Steven Moffat 2010-ben átvette a sorozat irányítását, egyre több az úgynevezett “meta” a sorozatban, illetve gyakran omlik le a negyedik fal is az epizódokban.
A cikk az eredeti Doctor Who Hungaryn jelent meg,
Mi is az a meta?
A görög meta- előtag jelentése: előtt, fölött, kívül. Eredetileg az olyan tudományok kapcsán használták, melyeknél a vizsgálat eszköze és a vizsgálat tárgya egybeesik. Pl.: A nyelvészet a nyelvet vizsgálja a nyelv segítségével, így szükségszerű megkülönböztetni tárgynyelvet (a nyelv a valóságban) és metanyelvet (a nyelvet vizsgáló nyelv). A művészetekben ennek analógiájára metának hívják azt, amikor egy mű saját magára reflektál, félig-meddig kilépve a saját fiktív univerzumából. Egy több mint 50 éves sorozatnál szükség van az állandó önreflexióra, kikacsintásokra, és véleményem szerint Steven Moffat ezt mesterien űzi. Az alábbiakban főleg az ő munkáiból fogok csemegézni, de pár klasszikus rész is előkerül.
A negyedik fal
A színművészetben ez a szakkifejezés a képzeletbeli falat jelöli, mely a nézők és a színpadon történő fikció között található meg; ez a fal akkor omlik le, amikor a nézők értesülnek róla, hogy a darab szereplői is látják őket. A színháztól a többi művészeti ág is átvette a kifejezést, annak ellenére, hogy egy könyvben vagy egy tévésorozatban nincs tényleges negyedik fal, amit le lehetne rombolni.
Ennek a falnak a “porrá zúzása” egyáltalán nem új keletű jelenség a Doctor Who történetében: Már az első Doktor “előveszi a kőműves kalapácsot” a The Daleks’ Master Plan 7. epizódjában: pezsgőspohárral a kamera felé fordulva boldog karácsonyt kíván az otthon ülő tévénézőknek. (Itt a David Bradley féle újragondolt verziót nézhetitek meg az An Adventure in Space and Time-ból, mivel az ominózus eredeti epizód sajnos egyelőre nem került elő.) Később szerencsére azért finomodtak az írók módszerei.
Mindannyian időlordok vagyunk
“Ha belegondolsz… Mindannyian különböző emberek vagyunk az életünk során. És ez így van rendben, ez így jó, tovább kell lépni. Csak emlékezz közben mindazokra az emberekre, akik egykor voltál.”
Karácsonykor a Doktor legutóbbi inkarnációja búcsút intett nekünk, de mielőtt még felvette volna újabb alakját, képletesen időlorddá tett minket, megmutatva, hogy valójában mindannyian regenerálódunk életünk során. Szerintem rendkívüli gondolat ez, ami csak még emberközelibbé teszi ezt az egyébként is rendkívül humánus sorozatot.
Most pedig kezdődik az új tudományos-fantasztikus sorozat, a Doc…
1988 októberében adásba került a Doctor Who 25. évadjának első kvázi évfordulós története, a Remembrance of the Daleks. Az egész rész tele van referenciákkal, maga a cselekmény is 1963. november 23-án játszódik, de talán a legmerészebb, leghírhedtebb meta-referencia a tévés poén volt:
A rész egyik üresebb percében egy bekapcsolva maradt tévéből a következőket halljuk:
“Ez itt a BBC televízió, negyed hat van, és a szombati műsorunk egy új tudományos-fantasztikus sorozattal folytatódik, melynek címe Doc…”
Szerencsére ebben a pillanatban jelenetváltás következik, így a “totális fikcionális katasztrófát”, a loop-paradoxont elkerüljük. A történet írója, Ben Aaronvitch egyébként azt nyilatkozta, hogy “nem tudta megállni”, és csak viccnek szánta, nem kell komolyan venni.
A Doktor időfolyamában
2013. május 18-án elképedve néztük, ahogy Clara “Oswin” Oswald belép a Doktor időfolyamába, és találkozik a renegát időlord összes inkarnációjával. Ez kevésbé konkrét hivatkozás, mint a korábbiak, de engem elgondolkoztatott: Hát nem ott vagyunk mi is? Főleg a legvadabb rajongók, akik napi szinten fogyasztják a különböző Doktoros könyveket, hangjátékokat, képregényeket. “Megszületünk”: elkezdjük nézni/hallgatni/olvasni az adott történetet; “élünk”: elmerülünk az adott sztori univerzumában; “meghalunk”: befejezzük a művet. Mi vagyunk a Doktor “legjobb” útitársai, mi tartjuk életben a sorozatot a rajongásunkkal.
Összegzés
Ahogy a fenti példák is illusztrálják a meta már régóta a sorozat szerves része, de az utóbbi években az 50. évforduló kapcsán kiemelt szerepet kapott. Rendkívül kreatívan és ügyesen lehet használni, de kétélű fegyver is tud lenni: a sorozat új nézői számára bennfentességet sugallhat, és hosszú távon az új nézőkből profitál a legtöbbet a műsor, ezért remélem (és gyanítom is), hogy a következő években kicsit finomabban fogják alkalmazni a sorozat készítői.
Oszd meg másokkal is!