Március 26-án volt tizenöt éve, hogy a New Who első része, a Rose, képernyőre került. A jeles napot nemcsak live streammel, hanem egy különleges írás közzétételével is megünnepelte a DW stábja, de innen már vegye át a szót maga a szerző!
Russell T. Davies előszava:
Ennek az írásnak sosem szabadott volna létrejönnie.
Régen, talán 2013 elején, Tom Spilsbury, a Doctor Who Magazine szerkesztője feltette nekem a kérdést, hogy szeretnék-e közreműködni az ötvenéves évfordulóra készülő különkiadásban. Mondjuk valamilyen hiátustöltővel arról, hogyan regenerálódott a Nyolcadik Doctor a Kilencedikre?
Azt válaszoltam, hogy nos, de; nem; egyébként is, nem volna-e jobb ezt továbbra is a képzeletre bízni? Ha forgatókönyvet írnék belőle, attól túlságosan kézzelfoghatóvá, berögzültté és kánonná válna. De Tom nem az a fajta, aki könnyen annyiban hagy bármit is. Azt mondta: “Rendben, mi lenne, ha mondjuk írnál pár befejező oldalt a Target Publising valamelyik regényéhez? Az Időháborúk utolsó pillanatai. A Doctor végső percei. Mi pedig lehozhatnánk úgy, mint a Sosemvolt Regény egy fennmaradt töredékét. Így megmarad a spin-offok félig-valós dimenziójában, lehetőségként és nem tényként, csak részben kánonként, ízlés szerint.” – Oké, Tom, te szirén! Benne vagyok!
Úgyhogy megírtam ezt. Mondat közepén kezdődik, mintha éppen most lapoztál volna az utolsó oldalra. Lee Binding csodás borítót tervezett. Rettentően izgatottak voltunk! Aztán Tom azt mondta: “Azért Steven Moffatnál is futok vele egy kört, biztos ami biztos…”
“Oh – mondta Steven-, oh.” Honnan is tudhattuk volna hogy A The Day of the Doctor-ban ott lesz még egy Doctor, a War Doctor? Steven még a The Night of the Doctor-ról sem árult el semmit, hogy meglepetés maradjon! Csak annyit mondott: “Ne haragudj, de nem engednéd el ezt az egész témát?” Beleegyeztem, berzenkedtem egy sort, elmentem lefeküdni, és közöltem vele, hogy aznap éjjel a kanapén alszik.
Szóval az ötletet csírájában elfojtották. Egészen 2020-ig, amikor is egy sci-fibe illő vírus egyszercsak felforgatta az életünket. (Őszintén szólva, vagy százszor megírtam már, milyen lenne a világvége, de arra sosem gondoltam, hogy mindenki otthon ücsörög majd.) Emily Cook a DWM-től , aki a The Day of the Doctor és a Rose live streamingjét is szervezte, megkeresett, hogy esetleg lenne-e valamilyen anyagom. Pontosan ugyanekkor Chris Chibnalltól is kaptam egy e-mailt, hogy be tudnék-e szállni valamivel most, hogy minden eddiginél nagyobb szükségünk van a Doctorra?
Valami csoda folytán még megvolt ez a fájl. Lee-nek is megvolt még a borítója (persze, mert kötötte a szerződés… haha, milyen humoros vagyok!). Visszatekintve elég vicces, hogy így összejöttek a dolgok. A Pillanatot itt még tölgyből és rézből állónak írtam meg, ami nincs túl messze a végleges verziótól (és itt nem Billie-re gondolok). Azon tűnődöm, hogy vajon tudat alatt Steve és én is Nyolcadik Doctor-stílusú dizájnokból indultunk ki?
Ami viszont fontosabb: beérett az ötlet. Ez a koncepció azért halt el, mert nem illeszkedett a folytonossági sorrendbe. De most a Tizenharmadik Doctor bőségesen ellátott minket lehetőségekkel.
Az összes Doctor létezik, az összes történet igaz. Így hát kövess a rettentő háború partjaihoz, mikor a Doctor magához veszi a Pillanatot, ezzel örökre megváltoztatva az univerzumot és saját magát…
Russell T. Davies: A Doctor és az Időháború
… ám a Dalekok és az Időurak hiába ágálnak; túl messze vannak ahhoz, hogy megállítsák. A Doctor egyedül van.
Sasfészkéből végigtekint a sok romba dőlt világon. Alatta az Időháborúk hordaléka: Gallifrey és Skaro maradványai, melyek ebbe a posványba sodródtak elrothadni.
A jégkristályokkal pettyezett, másfél kilométer magas nyikorgó faemelvény, melyen áll, Morbius Vörös Fellegvárának maradványai között emelkedik, melynek csúf bástyái összeolvadtak Yarvelling Templomának máladozó tornyaival. A Doctor mégis a Földet látja.
A bolygót, melyet milliószor lemásoltak, hogy golyóként lőjék a Rémálmok Gyermekének koponyájába, és most az emberi civilizáció repeszeivel van tele a pusztaság – Bombay ereklyéi, Manhattan szilánkjai, London óvárosának szatírája. Egy boldogabb világ maradványai.
A Doctor lepillant. A nő csontváza ott hever a lábai előtt. A csontok porrá omlanak. Nincs többé.
Feltekint. Előtte, az emelvény szélén egy sima tölgyfadoboz áll, a tetején egy rézkarral. A Pillanat evilágra benyúló része; a monstrumé, mely az N-térben vergődik láncai közt, a dimenziókat elválasztó fal túloldalán, és azért kiált, hogy használja valaki.
Tesz egy lépést előre, és megragadja a kallantyút. Eltűnődik, mit is kellene mondania az utolsó szó jogán. Semmit. Nincs értelme. Ütközésig húzza a kart.
A Pillanat elérkezik.
Az univerzum dalba kezd.
A háborúnak vége.
A ragyogás körülöleli a Doctort; és ő látja, ahogy a meghasadó égbolton át eljön a végső momentum, épp úgy, ahogy Bettan és a Goth Halálkovácsai megjövendölték.
Az Ősi Gallifrey görcsösen megrándul és lángba borul. A dalek hadihajók a bolygót körbevevő, egymásba fonódó gyűrűi árnyakká, majd hamuvá válnak, és aztán –
A Doctor zuhan. Körülötte minden egyes atomot magához ránt a feje felett tomboló tűz, de ő, egyedüliként, továbbra is zuhan, a Pillanat árnyékának oltalmában (vagy átkának súlya alatt?). Érzi, ahogy az Időzár megszilárdul felette, kizárva a háborút a valóságból. Ahogy teste kihullik a létezésből, át a plazmatérbe, a paratérbe, majd azon is túl, a Doctor átadja magát a zuhanásnak, fejjel előre, szélesre tárt karokkal, bele a végtelenbe.
Egyedül.
Illetve…
Ott.
Van ott valami.
Zuhan.
Forog…?
Örvénylő kékség. Az a hűséges kékség! Aztán az egyre növekvő fehér téglalap; egy ajtónyílás, egyre közelebb. “Hazaértem.” – döbben rá, ahogy az ősi gépezetek csikorgása a tetőfokára hág.
A TARDIS padlóján hever, az eséstől összetört testtel és veszteségtől kiüresedett szívekkel. Az irányítóterem roskadozik, gyűrődik és reszket; még mindig a Master réges-régi feltámasztásának kínját nyögi, és új formára áhítozik. “Én is.” – suttogja a Doctor komoran elmosolyodva, bár tudja, hogy lehetetlen regenerálódnia. A Pillanat röghöz kötötte a létezését, és ez az utolsó élete.
Eltűnődik, mennyi idős is lehet most. Az Időháborúk úgy fogyasztották az éveket, akár a lőszert. Pusztán a Rodan’s Wedding –i csatában elérte az ötmillió éves kort, majd síró kisbaba lett megint, csupán egyetlen repesztől. A fájdalom a csontjaiban talán úgy … ezer éves? Hm. Legyen inkább kilencszáz. Jobban hangzik.
Sötétség hullámzik át az elméjén; kierőltet magából egy mosolyt, készen de valahogy mégis felkészületlenül a végre. Sehol egy utolsó szó.
És ekkor…
Lehetséges, hogy…?
Újra érzi azt az ősi, mélységes felkavarodás-szerűséget minden egyes csontjában, izomrostjában és gondolatában. Az örömöt. A rettegést. A változást, a lehetetlen változást!
Döbbent csodálkozással emeli fel a kezét, és megbűvölten bámulja a bőrét átjáró aranyszínű hullámzást.
Hát persze. A lány felültette őt. Az utolsó csók nem a búcsúzásé volt, hanem a Visszatérésé. Az életciklusa újraindult; érezte a kikívánkozó új valaki első, ingatag lépteit a megszületés felé.
Ezt jelentette tehát az utolsó dal: egy új testet, hogy vezekelhessen a bűneiért. Egy napon talán másnak is továbbadhatja majd a Visszatérés ajándékát…
Ekkor hirtelen megrohanják az utolsó szavak. Hangosan mondja ki őket, bár nincs senki, aki hallaná, s így a róla megemlékezőknek lehetőségük lesz majd azokat újra és újra elképzelni.
A sejtmagok csillagként izzanak fel; minden egyes porcikája fényben ég. Nyakából, kezeiből, lábaiból, gyomrából, mindkét szívéből, és lelkéből sűrű lávaként tör fel az energia. Aztán –vége.
A Doctor felül. Az új Doctor, a következő Doctor, a most-Doctor. Felemeli új kezét, és új ujjaival megérinti új arcát. Az új állát. Az új orrát. Az új fülét. Megtölti új, hatalmas és erős tüdejét levegővel, és kimondja első szavát:
“Azta!”
Ez a cikk egy fordítás. A forráshoz kattint ide.
