Mivelhogy javában dübörög már a Time Lord Victorious, és elkezdték az új antológia, a The Wintertime Paradox promóját, újabb extra novellát kaptunk, ezúttal az említett antológia szerző-szerkesztőjétől, Dave Ruddentől. Fogadjátok szeretettel!
Dave Rudden: Kanárik
Verbierben, a kis alpesi faluban áll egy múzeum: a dolgoké, melyeknek nem szabadna létezniük.
Ránézésre semmi különös nincs benne: csak egy kis házikó egy hosszú utca végén, alacsony eresszel és egy zöld kapuval. Talán észre se vennéd, ha nem volna ott az a helyes kis tábla az egyik ablakban.
Mikor az emberek azt hallják: múzeum, a márványpadlók és –oszlopok, biztonsági őrök és ajándékboltok jutnak először az eszükbe. Mindeközben pedig a világ tele van ilyen kis, ráncos dióra hasonlító bőrű hobbisták által kipakolt táblácskákkal, amelyek célja, hogy becsalogassanak egy szobába, ahol eltöltesz vagy öt percet a nyaralásodból, aztán el is felejted az egészet.
A Shanghai Propagandaplakát Múzeum egy lakótelepi pincében bújik meg. A Darwini Gombolyagmúzeum csak egy közösségi ház, előtte egy négyméteres zsineggombolyaggal. A Bendery-i Hadászati Múzeum egy átalakított szovjet gőzmozdony, amely egy használaton kívüli állomáson vesztegel, egy hivatalosan már nem is létező országban.
Bármi lehet múzeum, ha van, aki törődik az ott található dolgokkal.
A Lehetetlenség Verbieri Múzeumát Anke von Grisel vezeti. Ujjbütykeit már egy bébiteknős páncéljának méretére duzzasztotta az ízületi gyulladás, és minden egyes nappal egyre jobban nehezére esik megkötnie a nyakkendőjét. A múzeum gazdájaként és egyedüli dolgozójaként akkor tart nyitva, amikor csak akar, de Anke szereti a pontosságot, így minden reggel pontosan háromnegyed tízkor nyit – és többnyire talál is odakint legalább egy érdeklődő turistát. Ezt pedig a táblácskának köszönheti, melyen ez áll:
A LEHETETLENSÉG VERBIERI MÚZEUMA
ALAPÍTVA 2044-ben
IDŐUTAZÓK KÉREM KÍMÉLJENEK
– Igen, igen – mondja, mintegy köszöntés gyanánt – , máris kezdjük!
Maga a múzeum egyetlen szoba a lakása előterében. A padló fehér fenyődeszkákból van, és a falakat időnyűtte gyapjú-, pamut- és selyemszőttesek borítják. Tizenkét kiállítási tárgy sorakozik a piedesztálokon, melyeket maga Anke készít verbieri tölgyből. Azt beszélik, hogy Günther, akinek két várossal arrébb XVII. századi marionettbábokat felvonultató múzeuma van, online rendeli a piedesztáljait.
Anke ezt rettenetesnek találja. Neki fontos a színvonal.
– Nos… – kezdi megfontoltan, elfoglalva helyét az első piedesztál mellett. Túrabakancsának sarkai sóhajtva süppednek megszokott vájatukba a fenyőpadlón. – Ez itt egy pipa.
Az bizony. Tizenöt centiméter hosszú, és teljesen átlagos. Az egyetlen figyelemreméltó dolog a ragyogóan fehér selyemkendő, melyen fekszik. Az összes tárgy alatt ilyen van: Ankénak nagyon konkrét elképzelései vannak a színvonalról.
– Polivinil-klorid. – magyarázza Anke – Semmi különös. A nyolcvanas években készült. Sosem használták.
Anke beszédstílusa nagyon jellegzetes. Tömör. Gondos. Mintha minden mondata súgókártyákról származna, és több szónak nem maradt volna rajtuk hely.
– Egy Marburg Plastic nevű cég gyártotta. Látja? – mutat a kis pecsétre, majd vár. Ilyenkor mindig vár. Anke apró termetű, sovány, és a hangja halk, mint a levélzörgés, de azért előadóművész ő a maga módján. – Leszámítva azt, hogy ez a cég nem létezik. Nem is létezett soha. Marburgban sosem volt műanyaggyár. Elmentem oda, és kutattam. Ez egy tömeggyártott pipa. Többezer példánynak kellene léteznie, de egyetlen hasonlót sem találtam. Nincs gyár. Se munkások. Se feljegyzések. Semmi, csak ez a pipa, magányosan a világban.
A következő piedesztálon újabb selyemkendő, rajta egy érmével.
– Ezt ki nem állhatom. – mondja Anke csendesen.
Az érme egyik oldalán a kétfejű birodalmi sas, a másikon Adolf Hitler portréja látható. A rávert évszám 1954.
– Most már kapiskálja?
A harmadik piedesztálon egy áramkörökkel átszőtt fémgömb pihen.
– Fogalmam sincs, mi ez. – ismeri be Anke. – Egy brit gyűjtőtől kaptam. A kertjében találta.
A kiírás szerint “Toklafán”.
– Nem tudta megmondani, honnan hallotta a szót. – mondja Anke – Csak ott volt a fejében. Semmi emlék. Semmi kontextus. Semmi támpont. Csak lebegett ott. Mint egy rémálom.
A negyedik tárgy egy portrémedallion, mely Napóleont ábrázolja egy stegosaurus hátán lovagolva.
Ekkor Anke elhallgat, mintha csak most ébredne rá, hogy további magyarázat nélkül ezek csak érthetetlen furcsaságok, és hogy az általa oly megszállottan gyűjtött relikviák mások szemében könnyedén tűnhetnek egyszerű kacatnak.
– Más múzeumokban… normális múzeumokban leletek vannak. A múlt darabjai. Kultúrák és életek bizonyítékai. – körbemutat a tizenkét piedesztálon – Azt hiszem, ezek múltak relikviái. Meg nem történt múltaké. Egy gyár. Egy rezsim. Egy földönkívüli invázió. Alternatív valóságok. Mostanra nem maradt belőlük más, csak ezek a tárgyak. Átlógnak a mi valóságunkba. Mint a takaró alól kilógó láb. Pillantások a lett-volnába.
Anke megdörzsöli a homlokát, majd gyorsan végigrohan a maradék tárgyakon, ám a tizenkettedikhez érve végül semmit sem mond.
– Nézzen körül, ha szeretne. Ajándékbolt nincs.
Valamivel később megcsörren az ősöreg telefon Anke íróasztalán. Anke sosem ment férjhez, és családja sincs. Csakis egyvalaki szokta őt felhívni.
– Üdv, Anke!
A telefonáló egy angol fiatalember, és úgy hadar, hogy a szavai szinte orra buknak egymásban. Akárhol is legyen, éppen valami hangos dolog történik. Anke mély döndüléseket, üvöltést, harsány hangokat és az elektromosság sercegését hallja. Más zajok is vannak: géphangú sikolyok, amelyek inkább származnak lánctalptól, mint emberi toroktól.
– Csend legyen! Nem értik, hogy telefonálok?!
A hívó hangja nem mindig fiatalos. Néha öreg és igencsak frusztrált, vagy kedves, és kissé szórakozott. Van, hogy skótnak hangzik, és dörmög, mint egy motor üresjáratban. Egyszer női hangja volt, ami akár össze is zavarhatta volna Ankét, ha nem egy lehetetlenségekkel foglalkozó múzeumot vezetett volna. Ankét nagyon nehéz volt összezavarni.
Nem számít, milyen hangon szólal meg a telefonáló, Anke mindig felismeri.
– Már megmondtam! Nem jöhetsz ide. Nem viheted el őket.
Hatalmas csattanás a vonal túloldalán, sercegés, tűz, vagy állati üvöltés, és Anke ösztönösen félrekapja a fejét.
– Anke – így a hívó- , hallgass meg! Figyelj – ezek a tárgyak, amiket összegyűjtöttél… ezek tünetek. Annak a jelei, hogy valami nem stimmel. Ha tanulmányozhatnám őket…
Körülpillant a tárgyakon. Nagyon kevés értékes a szó hétköznapi értelmében, de soha, egyiktől sem válna meg, még az érmétől sem.
Pillantása a tizenkettedik emelvényen időz el a leghosszabban
– Viszonthallásra, Doktor. – mondja Anke, és leteszi a kagylót.
Másnap megérkeznek a maszkok.
A tárgyaknak rossz éjszakája volt, mint mindig, ha a Doktor telefonál. A Mordeela nevű bolygóról való hihetetlenül ősi kristályszilánk remegett és sistergett selyemágyán. A fekete csokornyakkendő rémült kígyóként sustorgott magában. Adelaide Brooke életrajzának lapjai ismét üresek voltak, mintha nem tudnák, milyen sorsra jutott a híres űrhajós. Anke virrasztott mellettük – beszélt hozzájuk, nyugtatgatta őket -, és mikor felébredt, a küszöbön ott volt a doboz.
Visszahelyezi a képkeretet a tizenkettedik piedesztálra, és behozza a dobozt.
Az emberek gyakran küldenek Ankénak értékbecslésre tárgyakat. Régi fotográfiák. Földönkívüli invázióról szóló cikkek, melyeket a leközlő újságok állításuk szerint nem is hoztak le. Véreredmények, melyek szerint a brit királyi család tagjai vérfarkasok. Csaknem mindegyik értéktelennek bizonyul.
A dobozban két maszk lapul. A kísérőkártyán ez áll: “Egy, az ellentmondást és a lehetetlent istenítő rég elfeledett kultusz követőinek maszkjai.”
Anke óvatosan emeli ki őket. Az első férfiarcot mintáz, és ezüstből van. A második női, és arany. Az arcok akár gyönyörűek is lehetnének, ha nem volna az a kis halovány grimasz. Afféle…sunyiság.
Szenvtelen kegyetlenség. Mint a régi legendák csínytevő istenei.
Ankét nyugtalanítja a dolog.
Télbe fordul a nyár. A turisták árama lelassul. Anke nekilát, hogy piedesztált készítsen a maszkoknak. Kemény munka ez, és sokszor kell szünetet tartania, miközben egy vén tuskót próbál a megálmodott formára faragni. Tudja, hogy ostobaság, de mikor ráhelyezi a maszkokat, úgy látja, mintha azok elégedettek lennének a művével. Áldozatot fogadó szellemek.
Esténként a súgókártyáit javítgatja, és a próbál valami említést találni a kultuszról, mely a maszkokat viselhette, vagy bármilyen nyomot, amely a feladó kilétére utalhat. Ankénak lassan elfogy az összes spórolt pénze. Valószínűleg a maszkok lesznek az utolsó kiállítási tárgyai.
Egy novemberi éjszakán ismét hívja a Doktor. A csatazaj a háttérben ezúttal még hangosabb, a hang pedig egyenletes és öblös. Van benne egy leheletnyi kalóz – vagy inkább költő? –, és a hervadt, fintorgó Anke akarva-akaratlanul is elképzeli, hogy nézhet ki a tulajdonosa.
– Anke! Itt a Doktor! Arra kell kérjelek, hogy…
– Már megmondtam! – csattan fel Anke – Ezek a tárgyak az enyémek! Megvédem őket!
– Az idő széttöredezik, Anke. Valaki miatt ugrál, mint a lemezjátszó tűje a lemezen. A kiállítási tárgyaid olyanok, mint a… kanárik. A bányakanárik1. Bizonyíték, hogy valami nincs rendjén; hogy sötét idők közelegnek.
– Bizonyíték. – visszhangozza Anke. A szó olyan vigasztaló. Remélte, hogy így van. – Akkor meg kell védenem őket! Mindenkitől. Tőled is.
– Figyelj rám! Azok a relikviák úgy hatolnak a valóságunk szövetébe, mint a tövisek. Ha egy helyen tartjuk őket, szakadás keletkezhet! Törés. Valami átjöhet rajta, Anke, és fogalmam sincs, hogy mi lehet az!
A sarokban a maszkokon megcsillan a fény.
– Helyes! – veti oda Anke, és leteszi a kagylót.
Karácsony ünnepe Verbierben fehér, vörös és makacsul örökzöld. A hegyek visszhangozzák a csengőszót. Anke, mint mindig, a kicsiny konyhaasztalnál fogyasztja szerény karácsonyi vacsoráját, és pillantásával igyekszik elkerülni az üresen maradt terítéket. Húsz éve. Már húsz éve.
“Jövőre már nem terítek neki.” – fogadkozik, ahogy tavaly is. Jövőre…
Aznap éjjel vihar tör ki a hegyek felett. Az első mennydörgés olyan hangos, hogy Anke minden porcikája megfeledkezik az öregségről, és kiugrik az ágyból. Villámok hasogatják fel az eget; olyan ragyogóak, hogy valósággal bevésődnek a retinájába, és elég fényesek, hogy átüssenek a kavargó hóviharon.
Anke ekkor döbben rá, hogy nem a mennydörgés keltette fel. A telefon cseng.
Letántorog a lépcsőn, közben próbálva magára rángatni a pongyoláját. Még egy rántás, és Ankénak meg kell kapaszkodnia a korlátban, hogy le ne guruljon. Az égzengés olyan, mintha darabokra akarná szaggatni a házat, de a telefon csörgése mégis áttör a világvégét idéző lármán.
Anke villámfénynél botorkál tovább, át a sötét házon. A szél betörte az egyik ablakot, és a párkány alatt már kupacban áll a hó. A viharos fuvallat piedesztálokat borogatott fel. Mindenhol fehér pelyhek örvénylenek. A faliszőnyegek a padlón.
A műtárgyaim! A kincseim!
A tizenkettedik piedesztálhoz rohan, és csak akkor megy tovább a telefonhoz, mikor a képkeret már biztonságban van a kezében.
– Anke?
Ezt a hangot még sosem hallotta, mégis rögtön felismeri.
– Doktor?
– Már nem. – feleli a hang. Öreg hang ez. Mély és meleg, mint egy bánya, gazdag, akár a Karácsony, és legalább kétszer annyira kedves is. – Most már inkább afféle kurátor vagyok. Ahogy te is, Anke. Jól figyelj, mert nem sok időnk maradt!
Anke lepillant a kezében tartott fényképre.
– Hibáztam, Anke. Arrogáns voltam. Úgy képzeltem, csak én tudom a választ mindenre. Hogy egyedül én tehetem jóvá a dolgokat. Rossz időszak. Sötét idők. A gyűjteményed darabjai annak az időnek a bizonyítékai. Halott idővonalakba nyert bepillantások. A sose-volt szilánkjai.
– Nem értem. – mondja Anke, pedig valójában nagyon is érti. Az elmúlt húsz évben másra sem gondolt.
A vita. A vihar, oly hasonló a mostanihoz. Ahogy a férfi kirohant az ajtón. Őelőle. Aztán eltűnt, de olyan tökéletesen, hogy Anke már a saját emlékezőtehetségében is kételkedni kezdett, és csak a kezében tartott fénykép emlékeztette rá, hogy egy lyuk tátong a szíve közepén, ahol azelőtt egy ember volt.
– Én magam sem értem. – mondja a Kurátor. – Legalábbis nem mindent. Mindig teljes a felfordulás, ha több mint egy énem keveredik bele a dolgokba. Megváltoztattam egyes eseményeket. Anke, attól tartok, hogy mikor ezt tettem, kinyitottam egy ajtót, és beengedtem valamit.
– Ezért őrzöm őket. – súgja Anke. Az olvadó hó átnedvesíti a kezében tartott fényképet. – Azt hittem… azt gondoltam, ha összegyűjtöm ezeket a tárgyakat, talán majd ő is visszajön.
Zajt hall maga mögött. Ahogy Anke megfordul, egy villám tépi ketté a sötétséget. A maszkok már nem a piedesztáljukon hevernek, de nincsenek a földön sem. A levegőben lógnak, úgy, ahogy más múzeumokban drótokra akasztva mutogatják őket. Csakhogy itt nincsenek drótok. A maszkok pontosan fejmagasságban lebegnek, mintha viselnék őket valakik, akiket az ő szeme nem láthat.
A legfélelmetesebb látvány, ami eddigi élete során valaha is elé tárult.
– Anke! – suttogja a hang a kagylóban, miközben zeng az ég, csattognak a villámok, és a maszkok hidegen ragyogó, kegyetlen mosolyukkal lassan felé fordulnak – Hallottál már a paradoxonokról?
1 A levegő összetételét mérő műszerek feltalálása előtt bevett módszer volt, hogy a szénbányászok kanárit vittek magukkal a bányába, mert az sokkal érzékenyebb az oxigénhiányra, mint az ember, és már kis mennyiségű metán/szén-monoxid is fulladást okoz nála. Ha a madár elhallgatott, abból tudni lehetett, hogy ideje elhagyni a járatot. – a ford. Erről bővebben olvashattok itt.
A fenti cikk fordítás. Az eredetit ITT találjátok.
Oszd meg másokkal is!